Halihó ismét! Az utolsó bejegyzés óta voltam Magyarországon, nagyon jól esett eltölteni pár napot otthon, csakhát a 4 nap, amit erre szántam nem volt túl hosszú. Többet maradni viszont nem akartam, hogy ne mondják itt, hogy még most jött ide és máris heteket hiányzik.
A hazafelé út elég macerás volt. A dallasi gépen ülve vártunk egy órát egy másik gépre, amiről utasok szálltak át hozzánk, így Dallasban a felszállással már egy órát késtünk. Az út jó volt, viszont az USA keleti partja felett repülve vagy 2 óra hosszán keresztül eléggé rázkódtunk a szelek miatt. Ez valószínű jellemző arra a részre, mert ugyan ott a visszafelé út is eléggé rázós volt. Mielőtt a gép leszállt Londonban, már bemondták, hogy aki többek között Budapestre megy, az siessen, mert eléggé szoros csatlakozása lesz. Na mondom, az én leszek. Természetesen a gép leghátuljából, a leghátsó ülésről nem lehet 400 emberen csak úgy csak úgy keresztülrohanni, plusz a táskaátvilágító urak sebességén sem lehet gyorsítani. Így minden igyekezetem és rohanásom ellenére (táskával a hátamon rohantam végig a terminálon mindenkit kerülgetve) 2 perccel az orrom előtt csukták be a beszállító kaput. A gép 14:20-kor indult, én 14:00-kor már az American Airlines-nál reklamáltam új repjegyért, pedig a gépem még 20 percig ott állt az orrom előtt. Elég hülye érzés, de ez a rendszer. Azt mondták, a nemsokára induló másik járaton már nincs hely, így egy későbbivel kell mennem. Két opcióm volt, az egyik, hogy átszállok Frankfurtban és akkor este 10:30 körűl Magyarországon vagyok, a másik pedig, hogy direkt járattal megyek, de az este 11:55-kor ér Ferihegyre. A sok szerencsétlenkedés miatt azt mondtam, nem kockáztatom meg az átszállást, mert ha ott is késés lesz, akkor sose érek haza, úgyhogy a direkt járatot választottam. Az menetrend szerint 9:30-kor indult volna, de már gyanús volt, hogy az ugyan akkor induló más járatokra már szállnak befelé az emberek, sőt, volt beszállító kapu, amit már be is zártak, a mi gépünknek meg még az sem volt kiírva, hogy honnan indul. Megyek megint a American Airlines pulthoz, hogy mondja már meg a nő, hogy honnan indulunk és hogy mikor, mert szerintem késni fogunk. Megnézi a számítógépben, és mondja nekem, hogy neki a gép nem ír késést. Nem tűnt fel neki, hogy más kapukat már bezártak, nekünk meg még kapuszámunk sincsen. Na mindegy. Szóval az a gép is késett egy órát. A transzfer cég diszpécsere is már jól ismert, mert a kínlódás miatt többször is hívtam Londonból, hogy másik transzfer kell, mert minden késik. Az utolsó infóm az volt tőle, hogy ha időben leszállunk Pesten, akkor még éppen beférek az aznapi utolsó transzferjükbe. Mostmár viszont emiatt is lehetett aggódni, ugyanis éppen egy órás késésben voltunk onnan is. Mint később kiderült ennek az volt az oka, hogy a gép erős szembeszéllel jött Varsóból. Budapest felé viszont hátszelünk volt, ezért szerencsére a késésből sikerült ledolgozni fél órát. Még Pest fölött repültünk alacsonyan a házak fölött, de már bekapcsoltam a telefonom, hátha hív a sofőr. Pont leért a gép kereke a kifutópályához, amikor elkezdett csörögni a telefonom. A sofőr hívott, hogy hol vagyok már. Mondtam még pár perc és megállunk... Éljen, tehát még vártak rám. :) A transzferes srác jófej volt, hazafelé úton jót beszélgettünk és hajnal negyed négyre értem haza Debrecenbe. Másnap reggel kelés volt, mert esküvőbe voltunk hivatalosak, úgyhogy nem volt lazsálás.
Pár otthon töltött nap után jött a nagy utazás visszafelé. Elég nagy izgalommal vártunk mindketten, én is és Dóri is. Ez az út elég rövid volt, kb. 15 és fél óra, BP-London-Dallas útvonalon repültünk. Minden jól ment, sima, nem zötyögős, késés nélküli utunk volt, és nagyon jó, hogy Európából rögtön a célállomásra érkeztünk. Így nem kellett valahol felvenni a bőröndöket, majd ismét leadni. Ez is egy procedúra, ami nekem nem hiányzik. Szóval Dallasba érkezve nem kellett rögtön felvenni a bőröndöt, hanem a bevándorlásiaknál kellett sorba állni. Dórival a vízumkérelemnél kitöltöttük, hogy együtt utazunk, ezért együtt is mentünk oda a bevándorlási tiszthez. Az első kérdése volt, hogy házasok vagyunk-e. Mondtam, nem. Akkor együtt élünk? Mondtam, nem. Akkor, azt mondja, nem mehetünk oda együtt, külön kell mennünk hozzá. Így is lett, minden rendben ment, sokkal gyorsabb volt a folyamat, mint azelőtt Miamiban. Nem sok mindent kérdezett, csak, hogy hová megyek, mit fogok ott csinálni, diák vagyok-e, ilyeneket. Ez a fickó nem faggatózótt sokat. Dóritól is ilyeneket kérdeztek. Miután ezen a ponton átjutottunk, fel kellett venni a bőröndöket és irány a vám. Már a repülőn ki kellett tölteni a bevándorlási nyomtatvány mellett egy vámos papírt is, amire ráírtuk, hogy nincs semmi, ami után vámot kellene fizetni. Ezt a vámnál le kellett adni, bár maga a vizsgálat kb. annyi, hogy elmegyünk valaki előtt mondunk neki egy hello-t, odaadjuk a papírt és megyünk tovább. Na ez Dórinak nem ennyi volt. Tőle megkérdezték, hogy van-e nála hús, ő meg azt mondta van, mert volt nála csirkés szendvics. Ők persze nem erre voltak kíváncsiak, de elvitték Dórit csomagvizsgálatra. Ott megnézték és visszacsomagolták a szendvicsét és jött is el, de így is tartott a dolog vagy 10 percig. Mint kiderült Dóri telefonja külföldön nem működik, így kicsit aggódtam, mi lesz, ha valami gixer adódik és nem jön hamarosan. De szerencsére jött, minden rendben volt. Ezután már ki tudtunk jönni a reptérről, egyik kollégám, Venkata, már ott várt ránk. Gyorsan bepakoltunk a kocsijába és húztunk is vissza Dentonba.
Az elő pár nap gyorsan eltelt és jött az első hétvége. Ekkorra már volt két programunk is. Szombaton volt egy fizika tanszéki piknik az egyik parkban, ahová a szomszéd srác is jött velünk.
 |
| North Lakes Park |
Sokan ott voltak az egyetemről, volt szendvics, gyümölcsök, tea, lehetett játszani, beszélgetni, stb. Jól éreztük magunkat, az idő kicsit szeles volt.
Ezután Dórival és a szomszéd sráccal elmentünk egy Hooligans nevű bárba, ahol ittunk pár sört és billiárdoztunk mind a hárman. Jól néz ki a bár, igazi amerikai feelinggel, jól éreztük magunkat.
 |
| Hooligans |
Vasárnap délutánra egy kollégám kislányának szülinapi bulijába voltunk hivatalosak. Innen éppen most jöttünk vissza. Lehettünk vagy 25-en, és sok volt a kisgyerek, a pár hónapostól a pár évesig. Itt is volt kaja-pia, süti.
Mi is vittünk ajándékot, de itt a szülinapi buli lefolyása teljesen más, mint Magyarországon. Amikor odamentünk, az emberek nem mentek oda a kislányhoz boldog szülinapot kívánni és odaadni az ajándékot, hanem csak letették azokat egy helyre és kész. Utána evés-ivás-beszélgetés (volt vendég, aki az otthon kikavart tésztát még ott sütötte meg ), és a legvégén a szülinapi torta, gyertyaelfújással, Happy Birthday énekléssel.
 |
| Happy Birthday Reina! |
Kaptunk egy szeletet a tortából és amikorra megettünk, észrevettük, hogy mindenki lép lefelé. Nem tudtuk, hogy mivan. Itt úgy látszik ez a szokás, úgyhogy még vártunk 10 percet, és mi is jöttünk haza. A kislány egyébként még ekkor kezdte el az ajándékait kibontani. Mint kiderült, rá kellett volna írni a nevünket, de azt mondta a Prof., hogy ő sem írta rá a nevét az ő ajándékára. Na majd legközelebb, megint tanultunk valami újat.
Hát ez volna a rövid összefoglaló, haller mindenkinek! :)
